LEÍRÁS
A köztudatban élő tipikus, lecsüngő ágú fűzfát inkább teliholdas, romantikus ihletésű festményeken figyelhetjük meg, az ártéri erdőkben élő, sudár termetű füzek magassága akár a 30 m-t is elérheti, s a távolból gyakran csak seprőszerű gallyaik alapján lehet őket a nyáraktól megkülönböztetni. Magányosan állva zömökebb fává nő, törzse 1-2 m magasságban már elágazik, s nagyjából kerekded koronát fejleszt, ágai lecsüngenek. Kérge szürkés, repedezett, gyakran hatalmas odvakkal. Fiatal ágai leggyakrabban sárgásak, de lehetnek vörösesek is. Levelei szórtan helyezkednek el, lándzsa alakúak, csúcsuk kihegyesedő, szélük finoman csipkézett. A levelek fiatalon alul-felül, idősebb korukban csak fonákjukon selymesen, ezüstösen szőrösek. Virágai barkát alkotnak, a porzós füzérek kissé vaskosabbak a termősöknél, színük sárga, lombfakadással egy időben, március vége felé nyílnak. A füzérek mindig felállók, vagy az ágaktól elállók, soha nem lecsüngők. Termése apró, kerekded tok.
Említést érdemel a Kínából származó babiloni fűz (S. babylonica L.), mely nagyon hasonlít a klasszikus szomorúfűzre. Ágai földig csüngők, sárgásak, levelei kopaszak, lándzsásak, 10-15 cm hosszúak, csúcsuk hosszan kihúzott, görbült. Parkokban, patakpartokon gyakori.
A legjobban elterjedt fehér fűzön kívül hazánkban még jó néhány fűzfaj él – sokuk inkább cserje, mint fa -, leggyakoribb közülük a mandulalevelű fűz (S. triandra L.). Levelei fonákjukon kopaszak, zöldesek vagy kékeszöldek, középtájon a két levélszél párhuzamos.
Kis fává nő a tojásdad, fonákján molyos levelű kecskefűz (S. caprea L., második metszet). Középhegységeinkben irtásokon, nedvesebb részeken gyakori.
ELTERJEDÉS, ÉLŐHELY
A fehér fűz Európa délebbi, nem hideg övi részein, Észak-Afrikában és Kisázsiában elterjedt fa, főként a nagyobb folyók alsó, lassú folyású szakaszain gyakori. Magyarországon mindenütt megtalálható, bár ragaszkodik a (lehetőleg lassú folyású, vagy álló) víz közelségéhez. A nagyobb folyók mentén a füzes-nyáras ligeterdő egyik fő alkotója, 500-600 m t.sz.f. magasság fölött nem nagyon lehet találkozni vele.
KLASSZIKUS RECEPTEK
Fűzfa metszet
Április 15-től május 12-ig tart a kelta fanaptár szerint Saille, a fűz hónapja. A fűzfa szinte minden kultúrában a Hold, a vizek úrnőjének szent fája, a női princípium jelképe. Gyógyászati alkalmazása is e vizes, yin jellegnek megfelelő: régóta ismert láz- és fájdalomcsillapító hatása, vagyis jellegzetesen a meleg, gyulladásos tünetek ellenszere.
Mindaz, amit Dioszkoridész leírt a fűzfa gyógyhatásairól, lényegében a középkor végéig nem változott: „A fűz, amit görögül Itea-nak, latinul Salix-nak hívnak, jól ismert, közönséges fa. A fűz levelei, magja, kérge és nedve egyaránt összehúzó erőt hordoz. A levelek apróra törve, kevés borssal és borral keverve hasznosak a has csikarására és fájdalmaira. Magukban vagy vízzel bevéve segítik a fogamzást. A magokat vérköpés ellen isszák. Hasonlóan a kérget is, mely hamuvá égetve, ecettel keverve és abban lágyítva és feltéve jó dagadt, kemény vénákra és fájó szemekre. A levelekből és a kéregből préselt nedv rózsaolajjal keverve és gránátalmában melegítve jó fülfájásra. A levelek és a kéreg főzete hasznos fürdő podagra ellen. Tisztítja a főt is a korpától. A nedv, ami a megsértett és lehéjazott füzekből folyik virágzás idején és a sebekben összenő és megkeményedik, elűz mindent, ami elsötétíti a látást.”
Plinius szerint „A fűz termése az érés előtt pókhálószerűvé válik, de korábban gyűjtve jó vérköpés ellen. Az ágvégek kérgének elégetéséből származó hamu vízzel összekeverve jó tyúkszemre és bőrkeményedésre. Eltünteti a szeplőket az arcról, erősebb hatású, ha fűz-nedvvel keverik össze. Ellenben ennek a nedvnek három fajtája van. Az elsőt maga a fa választja ki, a másodikat a fa megsebzésével nyerik (3 ujjnyi szélességben ejtik a sebet a virágzó fa kérgén). Ez a fajta nedv kitisztítja a szemet elzáró testnedveket, megnöveli a nedveket, ahol szükséges, elősegíti a vizeletképződést és az összegyűjtött nedvek kiürítését. A harmadik fajta nedvet az ágak lenyesése során nyerik, majd a sarló alatt kicsöpögő lét gyűjtik össze. Majd ezeket a nedveket, rózsaolajjal gránátalma héjában melegítve fájó fülbe öntik vagy a forrázott levelekből viasszal készült kenőcsöt alkalmazzák. Köszvényre, az izmok borogatására a kéreg és a levelek boros főzete a legjobb orvosság. A levelek összetörve és italba téve féken tartják a buja vágyakat, de a túlságosan nagy adag impotenciát okoz. A fekete fűz magja ugyanannyi mennyiségű ólomoxiddal fürdés után szőrtelenítő szerként használható.”
Hildegard von Bingen általában a fűzeket, így a fehér fűzfát is kizárólag ártó növénynek tartja, semmiféle gyógyhatását nem említi meg, éppen ellenkezőleg, ha valaki fogyaszt belőle, „abban feltámad a melankólia és belül megkeseredik.”
Hieronymus Bock kevés kiegészítéssel lényegében átvette Dioszkoridész leírását: „A haszna és ereje szárító, sűrítő és összehúzó, főként a kéreg és a levelek. A levelek hideg természetűek, szárítanak, öszvehúznak, de nem csípősek. A kéreg erősebben szárít… A fűzlevelek jók sebekre, mert szárítók és összehúzók.”
Edward Bach a következő leírást adta a fűzfaeszenciához (Willow): „Azoknak, akiket olyan csapás ért, amit képtelenek harag és neheztelés nélkül elviselni, mivel az életet mindenekelőtt az általa hozott siker alapján ítélik meg. Úgy vélik, ilyen mértékű megpróbáltatást nem érdemeltek meg, ezért igazságtalannak tartják és borzasztóan el vannak keseredve. Emiatt gyakran kevesebb érdeklődést és aktivitást mutatnak azon dolgok iránt is, melyeket azelőtt nagyon szerettek.”
MODERN FELHASZNÁLÁSOK
Hagyj üzenetet